Azóta

Azóta annyi szarság történt. Jók is történnek, de szarságok, azok aztán folyamatosan. Sekély és jó mély szarban gázolás van, kérem szépen.

Egyik hajnalban mezítláb átmentem a csajokhoz, hogy betakarjam őket. Majdnem ráléptem egy undorító meztelencsigára, ami ki tudja, hol mászott be (a földszinti lakás örömei). Hajnali takarítás (minden csupa csiganyál), öklendezés, rettegés, hogy vajon összemászott-e valami fontosat (gyerek), vajon van-e az ágyamban is egy dög, nem merek visszaaludni. Napokkal később kiderült, hogy a szúnyogháló nem zárt rendesen, az alatt jött be, átmászott az ágyunk alatt, ki az előtérbe, át a babaszobába, megmászta a szennyestartót és még ki tudja, mit!!! Rémes, nem is akarok többet erre gondolni...

Miután kiválóan alvó gyerekeink egyre durvábban nyomták az esti hancúrozást, lassan éjfélre tolódott az elalvás és délelőtt fél 11-kor ébresztenem kellett őket, szigorú elhatározásra jutottunk. Először szétválasztottuk a két kiságyat. Vége az ikerágynak, több, mint egy év után visszakerültek a középső rácsok. Ez sem használt, hát durvább beavatkozás következett. Átrendeztük a szobájukat, a két ágyat L-alakba fordítottuk, kivettünk néhány rácsot (elvégre mindjárt 2 évesek)... Egész nap visítva hancúroztak az új helyen, délután egy mukk nélkül aludtak el, na de este megkaptuk a magunkét. Alma (ki más, végül is Luca általában normális ember módjára viselkedik) olyan ordítós, öklendezős, fulladozós, bömbölős hisztit nyomott, amitől általában 1-2 másodperc alatt veszítem el az önuralmamat és kezdek torkom szakadtából üvölteni. Az apja 20 perces könyörgéses altatása után a helyzet csak romlott, így némi hangos kiabálás és szidás közepette visszarendeztem az ágyát, hogy ne tudjon kimászni. További 20 perc visítás után gyermekem elaludt. Azóta az ágy visszakerült L-alakba: nem hagyom, hogy ő irányítson. Persze egy lefektetés sem múlt el az eset óta visítás nélkül.

Múltkor nagy nehezen eljutottam velük zenebölcsibe. Már régóta terveztük, mert Lucin látszik, hogy nagyon élvezi a zenét, táncol, tapsol, forog, ugrál. Az első próbálkozás viszont sikertelenül zárult: a neten régi órarend volt fenn, így hiába jött haza J. korábban, hiába pörgettem a lányokat napokig, hogy pénteken zenebölcsi, mert ott derült ki, hogy nyári szünet van. :( Viszont amikor itt voltak az őseim, felszívtam magam, és támogatásukkal elindultam a fél mázsás babakocsival, dacolva a negyven fokos hőséggel, járdaszegélyekkel és másfél kilométeres távolsággal. Már majdnem odaértünk, amikor egy, a járda közepére illesztett hirdetőoszlop állta az utamat: kikerülhetetlenül tornyosult ott, jobbról a Nagy Lajos király útja forgalma, balról kerítés. Azt hittem, sírva fakadok, de végül átjutottam az ikerjárgánnyal - 2 centin múlt. Aztán jött csak a keserű pirula: Alma visítva hozta a tudomásomra, hogy nem hajlandó levetni a cipőt, hogy ő oda ugyan be nem jön, egész idő alatt a sarokban ült, az ujját szopta és utálkozott. Nem simán félreült, hanem utálkozott. Hozzá sem lehetett érni, fintorogva elhúzódott és duzzogott. Ha anyámék nem lettek volna ott velem, tutira felpofoztam volna, de így inkább fogtam Lucit és körtáncoltunk, tapsoltunk, ugrándoztunk. Mindkét gyerekem úgy reagált a helyzetre, ahogy vártam, Almától most már mégis rohadt nehezen tűröm el, amit művel: betelt a pohár...

Múlt pénteken szintén indultunk volna a zenebölcsibe, amikor nem volt hajlandó az apjától elfogadni az ebédet, duzzogott, hisztizett. Felhúztam magam és valahogy már nem volt kedvem énekelni meg tapsolni, így nem mentünk sehová. Nekem már annyira elegem van abból, hogy folyton szabotál minden programot, tönkreteszi a hangulatot minden egyes kimozdulás előtt, közben és után. Nem ez volt az első eset, inkább a kétszáznyolcvanhetedik, és utálom az egészet. Nem bírom elviselni a saját gyerekemet, mert hülye ***** módjára viselkedik.

Igen, tudom, lehetne rosszabb is, meg más gyereke kezelhetetlenebb, meg satöbbi. Egy baj van csak: ha az embernek van egy teljesen normális, szófogadó, visszafogott gyereke, meg van egy másik, aki folyamatosan érzelmileg zsarolja, kisajátítja, hisztizik, ellenáll, csapkod, kitúrja és terrorizálja a testvérét, elmebeteg módjára sikít, ha nem tetszik neki valami, az valahogy nincs rendben. Tudom, hogy nincs két egyforma gyerek, de ez azért durva szopatás. Eleve durva szopatásként élem meg, hogy két gyerekkel kell megküzdenem, de Alma viselkedése mindent visz. Addig fajul néha a "viszonyunk", hogy simán úgy érzem, eddigi életem legrosszabb döntése volt gyereket vállalni. Soha nem voltam még olyan kurva fáradt, kiégett, elégedetlen, motiválatlan és boldogtalan, mint az elmúlt 22 hónapban.

Mindezek mellett a kapcsolatunk is romokban. De úgy látszik, ezt csak én érzem így, mert J. általában nem érti, mi a bajom és nem reagál rá semmit, ha próbálom elmondani neki. Fel nem foghatja, hogy azért káromkodok és kiabálok folyamatosan, mert másképp meg sem hallja, ha megszólalok. Tehetetlen vagyok. A gyerekek előtt utasít rendre, amitől minden tekintélyem elvész, velem ellentétesen bánik velük, ezzel teljesen ellehetetlenítve bármilyen nevelési módszert. Még ha a kiabálás nem is a legjobb módszer, elismerem. De néha nincs más megoldás.

7 év után oda jutottunk, hogy hetekig nem öleljük meg egymást, az elalvás előtti puszi is elmaradt már, nincs semmi mondanivalónk egymásnak. Ő nem talál ki közös programokat, és nem érti, hogy a bezártságot nem magam miatt élem meg rosszul, hanem attól félek, hogy a gyerekeim ovis korukig nem látnak majd embert, mert egyedül nem tudok kimozdulni velük... Elvárja, hogy rendet tartsak utána, cserébe pedig nem sokat látok, még a munkámat sem tiszteli. A 30. szülinapomra nem kaptam tőle semmit, még a vacsorát is én találtam ki, az nem számít ajándéknak. És nem is kell nagy elvárásokra gondolni: egy könyv vagy egy szál virág is elég lett volna, de csak annyi járt, hogy reggel felébresztett, hogy boldog szülinapot kívánjon.

Belefáradtam az elmúlt időbe, és úgy érzem, ki kell lépnem ebből a szarkupacból. Gyerekekkel vagy nélkülük, de lassan mennem kell. Hát ez az újság mostanában. :(